Dérköpönyegben didereg a táj,
a Nap korongját fedi ködös félhomály.
Mégis elkápráztat e fehér zúzmara,
úgy lepi a fákat, mint mennyasszonyt fátyola.
Szűkösen szabja meg a látóhatárt,
élőlény a térben orráig se lát.
Beszorul a lélek, hangunk is hebeg,
Istenhez kilátnánk, fázós emberek.
Meghozza a tavaszt a márciusi szél,
zászlók is lobognak, az ember így remél.
Fogságból szabadul minden bokor, virág,
kinyílik a szívünk, gyönyörű a világ!