Gyermekkorom szép hangú harangja,
téged nem szólaltat meg a rádió?
Szívemben zengsz évtizedek óta,
bús hangodra nekem várni jó.
Haranglábad megújítva szépen,
a zalai hírt boldogan nyugtáztam.
Emlékemben úgy látlak, mint régen,
megírását sokszor elodáztam.
Vigyázod a helység kápolnáját,
mely viseli Nepomuki Szent János nevét.
Elűzöd a jégfelhőket messze,
megóvod a szőlőhegy levét.
Dús mezőkön át zúg a te hangod,
Bezeréd és Nagykapornak hallja.
Attól függ, a szél merre viszi,
falu, major magáénak vallja.
Hírszavadat én magammal hoztam,
ehhez talán van kevés jogom.
Ugye, ezzel nagy bajt nem okoztam?
Visszaadni soha nem fogom!
Hallom még a kutyavonyítást is,
mert a nyelved éles ám nagyon.
Rád gondolok, gyermek leszek újra,
bár hatvanöt év ül a nyakamon.
Azt, hogy mikor, mi okból ki öntött,
hitelesen én nem is tudom.
Istenhez hívsz, lelkek után kondulsz,
hangodban van öröm, fájdalom.
Kis harangom, mondd az ezredévnek,
megmarad e Honban a Magyar!
Szívós népség, ellenáll, mikor kell,
bár megtépázta ellenségagyar.
Amikor más harangzúgás hallik,
én csak a te üzeneted értem.
Köröttem az élet máshol zajlik,
a falucskát közelemben érzem.
Létem, sorsom onnan sodort messze,
kedves hangod mindig utolér.
Látlak-e még? Érkezésem lesz-e?
Meddig lüktet szívemben a vér?