Örömömben nem tudtam, mit tegyek,
ötvenhat után szabad levegőt vehetek.
Piros, fehér, zöldet egy csokorba kötve,
jó híreket vittem a csendes temetőbe.
Szüleim sírjánál záporozott könnyem,
drága szabadságunk nem adatott könnyen.
Kistarcsai tábor, döng a vaskapuja,
bűntelen foglyoknak összetört a csontja.
Pufajkások verték, volt, akit halálra,
nincsenek tettesek máig sem találva.
A verőlegények bűnük nem vallották,
szüleimnél sírtam, ők bizton hallották.
Ütlegek csattogtak, sok magyar vér csordult,
ki szabadulhatott is, olyan volt, mint félholt.
Apám sápadtságát az Isten is szánta,
panaszt nem szólt, kínját a Teremtő látta.
A testén lassanként gyógyultak a hegek,
jó szívében élethosszig véreztek a sebek.
De most megint vérszemet kapott valamennyi,
leszármazottaik akarnak országot vezetni.
Lehet, nem is tudják, a szent szó mit jelent,
gazul bemocskoltak múltat, jövőt s jelent.
Mi tartsuk meg a hitünket, védjük a nemzetet,
szép hazánkra kérjünk istenszeretetet!