Szegény ember, csak napszámos,
Kis családja igen számos,
Nagy, keserves munkát végez,
Azután ül az ebédhez.
Koldus ebéd, őreá vall,
Híg leveske csak egy tállal,
Pléh kanál benn körös-körül –
Ennek csak az éhes örül.
Szegény ember, jámbor ember
Mindjárt neki látni nem mer,
Előbb halkan elrebegi,
Véle mondják a gyereki:
“Édes Jézus, légy vendégünk,
áldd meg, amit adtál nékünk!”
Jézus, fenn az örök fényben,
Kedvét leli a szegényben.
Hajt az esdő buzgó szóra,
Szerény, kedves meghívóra.
Veszi földi vándor képét,
A gunyhóig vonja léptét.
Bekopogtat: “szabad?” – tessék!
“Hej egy falat, beh jól esnék!”
Szegény ember és családja
fáradt vándort jól ellátja.
“Hát bizony mi véknyan élünk.
Hanem azért egyél vélünk”.
Jézus is kap egy kanalat,
Jut rá sok lé, kevés falat.
A szegénység gyönge kosztját
Véle híven így megosztják.
S amint esznek, eddegélnek,
Tessékelve a vendégnek,
Szól az asszony: “Apjuk lássa,
A leveske míly pompás ma!”
Szól az ember: “Bizony, anyjuk,
Ezt a levest itt nem hagyjuk!
Rég eszünk mi együtt ketten,
De ilyen jót még nem ettem.”
Szól egy kis lyány: “Édes szülém,
Éledek e levestül én,
Pedig gyönge beteg voltam,
Sorvadoztam, majd megholtam.”
Szól a fiuk: “Én is érzem,
Pezsdül tőle minden részem,
Szinte olyan erős vagyok,
Dolgozhatom, mint a nagyok.”
S mind a többi apróbb cseléd
Eldicséri eledelét:
Ilyet – nincs is ennek mása –
Nem főz a király szakácsa!
Áldott megelégedettség
Fogja itt el kiki testét –
S öreg, apró, mind a hányan,
Esznek boldogan, vidáman.
Hát a vendég? … Ül csak szépen
Szeliden a durva széken
S nézi biztatón mosolygva,
Milyen jó e jóknak dolga.
Feje körül szivárvány gyul,
Teste ködszövetté lágyul,
Megjelen egy fényes csillag
S Jézus elszáll, mint az illat.
Mire feltekint a jámbor
Boldog nép – már nincs a vándor.
Vajh’ ki volt ő, hova lett ő?
Vajjon jóízűt evett ő?...
A szivekre halkan száll a
Tiszta értés s zeng a hála:
Édes Jézus, Téged áldunk,
Te voltál ma vendég nálunk.
Te, ki jó szegénynek osztod
Életére a malasztot!