Mikoron Dávid nagy búsultában,
Baráti miatt volna bánatban,
Panaszolkodván nagy haragjában,
Ilyen könyörgést kezde ő magában:
Istenem, Uram, kérlek tégedet:
Fordítsad reám szent szemeidet;
Nagy szükségemben ne hagyj engemet,
Mert megemészti nagy bánat szívemet.
Csak sírok-rívok nagy nyavalyámban,
Elfogyatkoztam gondolatimban,
Megkeseredtem nagy búsultomban,
Ellenségimre való haragomban.
Hogyha énnékem szárnyam lett volna,
Mint a galamb, elrepültem volna;
Hogyha az Isten engedte volna,
Innét én régen elfutottam volna.
Akarok inkább pusztában laknom,
Vadon erdőben széjjel bujdosnom,
Hogynem mint azok között lakoznom,
kik igazságot nem hagynak szólanom.
Egész e város rakva haraggal,
Egymásra való nagy bosszúsággal;
Elhíresedett a gonoszsággal,
Hozzá fogható nincsen álnoksággal.
Gyakorta köztük gyűlések vannak;
Özvegyek, árvák nagy bosszút vallnak.
Isten szavával ők nem gondolnak,
Mert jószágukban felfuvalkodtanak.
Én pedig, Uram, hozzád kiáltok,
Reggel és délbe s estve könyörgök;
Megszabadulást tetőled várok,
Az ellenségtől, mert én igen félek.
Te azért, lelkem, gondolatodat,
Istenbe vessed bizodalmadat;
Rólad elvészi minden terhedet
És meghallgatja te könyörgésedet.
Igaz vagy, Uram, ítéletedben:
A vérszopókat ő idejükben
Te meg nem áldod szerencséjükben;
Hosszú életük nem lészen a földön.
Az igazakat te mind megtartod,
A kegyeseket megoltalmazod,
A szegényeket felmagasztalod,
A kevélyeket aláhajigálod.
Ha egy kevéssé megkeseríted,
Az égő tűzbe el-bétaszítod:
Nagy hamarsággal onnét kivonszod,
Nagy tisztességre ismét felemeled.
Szent Dávid írta a Zsoltárkönyvben
Ötvenötödik dicséretében,
Melyből a hívek, keserűségben,
Vigasztalásért szerzék így versekben.