Nyulak szigetén jártam a minap,
elgyönyörködtem a csodálatos tájban,
A kolostor,
mely állott egykoron,
most hallgat kínjában…
Hallgat. Bús romjain illan a fény,
az élet is elszállt, mi pezsgett boldogan.
Tárt karokkal sírnak, sírnak a fák,
mit a szél hosszasan…
Lassan a nedves humuszra lépek,
a puha föld – érzem – dohos szagot enged,
fantáziámban az áldott képek
elevenné lesznek…
Árnyként suhanok vissza titokban,
hű akarok lenni az elmúlt időhöz
így szemlehunyva érkezem végül
az ó-kerengőhöz…
Esti imára készülnek némán,
bizony mind, Lea és a többiek sorban,
Ott áll Margit, megviselt ruhában,
elszakadt vélomban.
Óvatosan, hangtalan járnak,
keményen összekulcsolt ájtatos kézzel,
Csak festők festhettek ilyen képet,
földöntúli fénnyel…
Egyik-másik botlik, beszél közben,
csak Margit áll szótlan, lesütött szemmel,
Szívében már a túlvilág ragyog,
lelkében Istennel…
Az imának vége, közel az éj.
A többi soror indul, aludni készül,
de Margit csak az „ÁVÉ”-kat mondja
könny, fáradtság nélkül…
Olimpiádisz most hosszan nézi:
„Hát ő volna az? Kerál urunknak lánya?”
Megcsöndesült a szív,
oly hallgatag, reszket fehér fátyla…
S Olimpiádisz egyre sóhajt:
„Szent e lány! Ha volna, emelné őt szárnya!
Jézus Úr jött el érte, kezében
fénylő koronája…”