Húsz év telt el. Húsz kerek esztendő.
Odakünn sötét van, s nerengő
szemem a lassan a múltba néz.
Lásd, csönd van. Nagy csönd, s így nem nehéz
megnyitni az emlékek ajtaját.
E bűvös ajtó sóhaját
most messze viszi, sodorja a szél…
Húsz év küszöbén ülök, s mesél
bennem (egy) dobogó, lázas szív.
Jöjj, ülj ide mellém, téged is hív!
Míg dobog, addig hallgasd, ne tovább!
Nézd csaj ezüstjét, aranyát
minden gindolatnak.Ez fáklyafény…
Így ragyogott át a hit, a remény
életem minden hajnalán.
Hófehérnek születtem, védtelen…
Az ég kitárult s a végtelen
Kegyelem karján ringatott.
Életet, örömet, s Fényt adott.
Majdan barátokat, oly sok embert,
ha nézem, mint zúgó tengert,
látom őket. Hangjukat még hallom,
bennem élnek, én bennük, s vallom:
A mélyben összetartozunk!
Egy Test, ha úgy tetszik Lélek vagyunk!
Gyönge lábamat az út nevelte,
olykor-olykor térdre esve,
szenvedtem, míg alázatra tértem.
S hittem; kövek közt szenvedésem
egykor majd gyümölcsöt terem,
mint ama szózat, mely mondá: Legyen!
Így lettem. A föld porából ember,
ki vágyó, kíváncsi szemmel
hosszan, örökkön az égre tekint.
Húsz év után most itt vagyok megint…
Mögöttem az ajtó a Múlt.
lobbanó fény – talán egy gyertya gyúlt,
s a röpke láng lassan elpihen…
Azt hiszem, mennem kell. Igen.
Előttem egy ajtó…a Jövőbe néz.
Lábam még súlyos, szívem még nehéz,
ám indulok emelt fővel,
új kor küszöbén újult erővel,
Ott, az Ég felé van az én hazám….
Ó ecce Jésu, ecce koronám!