Fekete hantok, komor esti csönd,
A gyász nehéz palástja vállamon.
A hideg föld lehúzza térdemet,
A néma ködnek terhe földre nyom.
Összeborul köröttem a magány,
A kisértő szél ridegen suhog …
Dobogó szívek, édes-melegek,
Hogy elnémultak mind: magam vagyok.
Hiába hívnám a halottakat,
Hiába markolom meg a rögöt:
Az idő árja hömpölyög tova,
Hallgat a sír, a nagy törvény örök.
De én az égre szegzem homlokom,
Nekifeszítem roskadt vállamat.
A sír tövében apró gyertya ég:
A fénye, fénye felfelé mutat.
Lelkem vigyázz! Most, ó, most légy erős!
Némítsd el a csaló kisértetet.
Mondd bizalommal: „Tűrő szenvedés!”
Mondd diadallal: „Győztes szeretet!”
Hazug a köd és hazug a magány,
Hazug a nedves, hideg éjszaka.
Röpül az élet … várnak odaát,
Virrad a viszontlátás hajnala.