Sohasem tudtam úgy bámulni semmit,
Mint azt a két szelid szemet,
Melyből meleg szomorúsággal
Csillog elő a szeretet.
És azt a két dolgos kezet,
Melynek olyan a tapintása,
Olyan lágy és olyan meleg,
Mint kis madár tollas ruhája.
S nem nézhetek soha úgy másra,
Mint erre a fájdalmas arcra,
Mely mosolyog, de mosolyán át
Meglátszik az élet küzdelme, harca.
Ha majd szegény fejem felett
Süvöltve búg a fergeteg,
Ebbe a szelid arcba belenézek
És megfogom e két kezet,
Akkor elülnek mind a vészek
És tovaszáll a fergeteg.