Bércek, erdők szomorú hazája,
Mi von hozzád, mi von engemet?
Könnybe lábad a szemem pillája
S ajkamon sohaj a felelet.
Fájdalom von engemet te hozzád,
Legerősebb a láncok között;
Hadd csókoljam halovány szép orcád,
Hadd érezzek búban örömöt.
Itt születtem, bérceid növeltek,
Erdő és víz-zúgás ringatott,
Jó kedvemnek visszhangid feleltek,
Termő földed kenyeret adott.
A te völgyed, a Szamos vidéke,
Virág nyílott egykor ott nekem,
Tükrén játszik multam szép emléke,
Zúgásában sír a szerelem.
Szent földedben nyúgosznak szüleim
S érted halva annyi hű barát;
Fájdalmadba temetvék reményim,
Aminőket sorsunk egyszer ád.
Fájdalmadban az enyémet érzem,
Egyben kettőt, nincs számunkra ír,
Bérceidet sírhalmoknak nézem,
Melyik is nem köztök egy-egy sír?
Mégis szép vagy, ennyi változásban,
A természet hozzád hű maradt,
Rajtad most is annyi régi báj van,
Mennyi új seb bájaid alatt.
A tavasz rád ezer koszorút fűz,
Bérceidet kék ég öleli,
Zúg a fenyves, a patak folyót űz,
S tájaid mosolyját rengeti.
Szép vagy, Erdély, szép és szerencsétlen,
Koporsóban mosolygó halott,
S én szeretlek hőbben és hivebben,
Mint valaha szívem tudhatott.
Újabb bájad lett talán a bánat,
Avagy érzőbb most az én szivem?
Mert a búból néha szentség támad
S tisztul a sziv szenvedésiben.
Mit tudom? Elég ha érzem itt bent,
Van valamim, nem vagyok szegény,
Bár tebenned elvesztettem mindent,
Szent fájdalmad örökre enyém,
S jobb napodban, mely hű visszhangod volt,
Hogy sirasson, megmaradt dalom:
Minden, minden elveszett és megholt,
El nem veszhet, él a fájdalom!