„Anya nevessél!”
mondja gyermekünk.
Úgy tudja kérni, mint a kenyeret,
mosolyra szomjas vággyal ahogy avirág a fényt, tüdő a levegőt,
ahogy emberszív a szeretetet.
„Anya, nevessél”!
Félénk s biztató
mosoly lebeg az ajkán, siíve is
kikönyököl a szeme ablakán
várva az édes, anyai derűt,
a nőttetőt, a megáldót, érlelőt.
„Anya nevessél!”
Hisz úgy kell a fény!
Tengernyi fényre szomjas a határ,
tengernyi fényre szomjazik a szív,
örök derűre éhezik a lélek,
utánanyúl és sír a hang, a vágy.
„Anya, nevessél!”
mondja gyermekünk,
és mondom én is: Hallgass rá nagyon!
Kis életének imádsága ez.
Megérted hát, ha mikrofon leszek,
s a drága kérést úgy zengem neked
és minden anyának és apának és
minden felnőttnek zengem, harsogom:
Nevessetek a gyerekekre, mert
Fény kell nekik, az orca fénye, a
szív fénye, a lélek derűje és
minden, mi fény, minden, mi szeretet.
Ragyogjatok a gyermekekre hát,
mosolygó arccal, szívvel, ha lehet
reggeltől estig, kedves kis anyák!