(Emigrációból hazatért költő
évenkénti szavalóversenyének nézőjeként)
Emlékét örzöm tisztelettel
én, a verskedvelő kis ember.
Kísérem lelke ablakán át
évente a SZAVALÓGÁLÁT.
És meghatódom, mint a gyermek,
kinek kérdés nélkül felelnek.
Közben térdre borul az alkony…
Meglepődik e nagy nyugalmon.
A költészet melegét érzem,
s aki érti, annak mesélem.
Ó, mentsetek meg csak egy szikrát!
Új nemzedék is lássa titkát!
Ablak a szó a szívek falán.
Kalács karácsony csend asztalán.
TOLLAS TIBOR rímek kovácsa:
MŰVE KORA PRÓBÁJÁT ÁLLTA,
s tovább vallják a nemzedékek:
Szenvedve is Érték az ÉLET!
Ha nem vagyunk a világ foglya,
habár vergődünk fogvacogva,
s felépítjük a szép beszédet,
az már közérthető költészet!
Jóllehet sose írunk verset,
szavainkért majd elismernek!