(Trianon emlékére)
Nyáron, habár mosolyog az alkony,
hallom, s nektek szomorún bevallom:
Titkot sző az est csendes beszéde,
mintha minden egyes nesztől félne.
Pihenni nem tud ma ez az ország.
A széleit fájón lecsiszolták.
Gazdag képe széltébe-hosszába
behasadt a birtoklók javára.
Látomásban visszanéz magára:
Tengereink szelíd hullámjára,
s azt álmodja, ha fiatal lenne,
a népeknek mi módon üzenne:
„Árpád apánk magyarnak keresztelt,
lefoglalni vérével nem restellt.
Megcsonkított vagyok. Meg nem érthet
ki földemre telepedni téved”.
Zúg az este, hallik kiáltása,
nemzeteket tör át jajgatása.
Vad folyama ama közös nyelvnek,
mit koronként újra „láncra vernek”.,
Aludj ország! Álmodj a jövőről,
szennyet törlő áztató esőről,
hol a béke fehér gyöngy habokban
itat, éltet ősi otthonokban.
Napjaidat ez a terv mozgassa,
hogy senki ne szánakozzon rajta!