Édesapám mikor fát ültetett,
te még fiatal facsemete voltál.
Szíve akkor benned vert gyökeret.
Nyaranta mindig lágy napfényt kóstoltál.
„Erről gyümölcsöt én már nem eszek,
de ha szeditek, EMLÉKEZZETEK!”
Udvar sarkában nyertél koronát.
Ágadon fészkelt sok madárcsalád.
Köszöntötték az izzadó Napot,
az alkonyt, mely halálra fáradott.
Tél hullajtott rád hópiheruhát,
mi ott sejtettük mögötte: Apát.
Ereje fogytán remegve figyelt.
Övéit immár csak így nyerte el.
A diószemek ízével ölelt,
jelenlétéről adva néma jelt.
Édesapám diófát ültetett!
Megtéve mindent, amit lehetett…
Fánk tűrt vihart, aszályt, sok szenvedést.
Ágkarjaival védett szüntelen.
Mint megértő, kedves hagyaték
földre zuhant egy szeles éjjelen.
Helyét mi tölti be? Nem tudni még.
Félő sohsem lesz teljes már a kép.
Egyszer mindenből emlék lesz csupán.
Bennem maradsz: Voltál, Leszel! APÁM!