A szavak égni kezdenek, s rímlángot osztanak.
Van, kik máglyára tesznek, míg mások oltanak.
Melege világít, s csoportba gyűjtöget,
hát ne állítsuk félre a vékony rönköket.
Hallgasd: Miről dalolnak, ha hamvad a parázs!
Csupán néhány kis tűznyelv még nem lehet varázs.
Egy-egy hangzatos szólam a nyelven átsuhan,
de az összhang már szólam. Dalol, mint halk folyam…
A szó minket öltöztet az élet színpadán.
Ha tudattal mellőzted, sorsod társas magány.
Versre, prózára indít, s beszél a gondolat.
Egymást izzítva izzít: Rakj tűzcsóvát, sokat!
Egyedül elhamvadhatsz, te lelkes fénynyaláb,
ha meleggel nem táplál sok apró szikraágy.
Társtalan nincs dicsőség, csak boldog lobbanás.
Amit mondasz, egy sóhaj, elfojtott vallomás.
Rakjuk tovább a máglyát, ne rontson büszkeség!
Legyünk parányi dallam, nagy, közös célokért!
Meglát akkor, s felismer: a lelketlen világ,
mert nem rímeket írtunk, egész szinfóniát!