Nézd meg! Mi ér a földi élet,
ha nem növeszt szárnyat a lélek?
Visszazuhan, mint kis madárka.
Hiába vágyik FÉNYHONÁBA!
Lerántják a mulandó dolgok,
szeretethangja összeomlott.
Te bár tanítgatod beszélni,
szavaidat ő mégse érti.
Messze tűnt a kegyelmi fészek,
rég elfeledte az egészet…
Lehet, csonkán hull a halálba.
Rálep az érdek éjszakája.
Halottak napján zeng az ének
„föl” a TEREMTÉS ISTENÉNEK:
Elődeinknek kér irgalmat,
osztatlan ÉGI BIRODALMAT.
Azért sóhajt szívünk fohásza,
ne legyek Mennyből kizárva.
Habár itt „lent” nőnek az árnyak,
kövessük útját a gyertyalángnak,
amely látszólag önemésztő,
néma hírnök, tettében élő.
Viasztestében meggyötörve
is „felfelé” tör mindörökre.