Füzérbe bomlanak az ágak,
köszöntik május hajnalát,
jelképeit a virulásnak:
a mosolygó Édesanyát.
Tavaszi szellővel üzenve
édes illatot ontanak,
hogy minden rosszat eéfeledve
nekik koszorút fonjanak.
Igyekszünk összerakni álmuk,
amit sorsunk szétoszlatott;
és mégis meghatódva állunk,
nézve egy nagy papírlapot.
Míg számba vesszük mulasztásunk,
lét-tengerünkön Ők hajók.
Egy minket óvó pillantáson
öbölbe záruló folyók.
Értsétek meg: ANYA csak egy van!
A legértékesebb: SAJÁT!
Őrizzük képét önmagunkban,
mint láthatatlan GLÓRIÁT!