Szép májusvégi estén egyedül
ülök a kertben. S nézem, mint merül
az égi nap a földi kék homályba,
a hegyek ibolyaszín fátyolába.
A völgyben lenn, már feketül az árnyék.
Elcsöndesül az emberlakta tájék.
Csillag ragyog a Mátra tetején,
A távolból harangszó száll felém:
Üdvözlégy Mária!
Ha elgondolom, hogy e Föld szinén
valóban élt e tiszta, égi lény!
Járt-kelt, mint mink: a lábának nyomát
a porban hátrahagyta merre ment;
hajába tűzött fehér violát, –
tán épp ilyet, mint kertemben terem…
S ő maga volt a legszebb viola:
Isten közöttünk járó angyala!
Üdvözlégy Mária!
Tán ilyen est volt, ilyen csillagos,
az ég ily kék, a föld ily harmatos,
s a kerti fák így álltak a homályban,
amikor ő szobája magányában
ott térdelt a kis gyékény-szőnyegen,
s imádkozott mélázón, csöndesen,
imádkozott magasba néző szemmel…
S a szoba megtelt égi fényözönnel:
Üdvözlégy Mária!
A Göncölszekér épp így állhata,
midőn az országút két vándora
a betlehemi völgyben haladott.
A férfi öszvér előtt ballagott.
A nő fennült halványan, szenvedőn.
Pásztorok ültek tűznél a mezőn,
és így szólt egy: – „A város telve néppel.”
A másik szólt: – „Itt hálhattok az éjjel.”
Üdvözlégy Mária!
Tán épp ily fű-illatos este volt,
tán épp így fénylett fenn az égi hold,
midőn egyszer a búzaföldön át
a gyalogúton haza lépkedett,
fehér-szeliden, mint a holdvilág, –
karján tartva az alvó kisdedet,
ki vállra hajló fejjel aludott.
Kalász kalászra bókolt, susogott:
Üdvözlégy Mária!
Óh gyöngyvirágok, rózsák, liljomok!
Leheljetek az égbe illatot!
Ő bizonyára ismert titeket,
mikor e Földön járt közöttetek,
s hozzátok hajolt és szólt édesen:
„Kedves virágom, rózsám! szegfüvem!”
Ma is szerető szemmel néz le rátok,
Virágajakkal ti is susogjátok:
Üdvözlégy Mária!