Magyarul írtak a török basák is,
magyarul írták: hitetlen kutyák,
s egy szép napon a németekhez álltak
a hajdúk és megrohanták Budát.
Inkább a német, inkább a keresztény,
inkább a császár, mint a padisah!
Bécs, mint Isztambul!… És veszett a kontyos,
körülmetélt, igazhitű basa…
Két sír között választott a magyarság.
Tündéri volt a török sírhalom,
de rothadás, örök halál sötétlett
a belsejében: önző hatalom,
örök háború, hódító hadjárat,
a dsingiszkáni kevély gondolat:
hogy egy ország legyen a földkerekség
és nyögjön a mozlim járom alatt…
Puszta sír volt a másik sír, a német,
de belsejében fény áradt, csodás:
reménysugár a Jézus öt sebéből,
mely azt súgta, hogy van feltámadás,
Isten országát ígérte, a békét,
a birodalmat, melyben egyesül
minden ország és nemzet, melyért Isten
egyfiát, Jézust adta kezesül.
Sír volt az is, a német sír, de benne
élt a magyar, rázta rabláncait,
egyenlőség, testvériség, szabadság
szavával vívta hősi harcait.
Százötven évig gyászolta Mohácsot,
Buda várát, húzta a rabigát,
újabb százötven év, s megrohamozta,
visszavette a némettől Budát.
Visszavette Budát, magyarrá tette
Budapestet, s ha nem indul a cár,
eltiporni a magyar szabadságot,
hol volna mostan a magyar határ?
Bécsnél talán! De békülnie kellett,
s ha csatáiban nagy volt a magyar.
békéiben nagyobb. Ma sem vérbosszút,
csak igazságos, szent békét akar…
Jó emlékezni mostan régiekről,
a hajdúkról, kik ama puszta sírt
választották, bár a török szultán írt,
s meg nem ijedni se jobbra, se balra,
keresni az utat előre, ki,
a magyar utat, ó és új pogányság,
a sír magát akárhogy kelleti.
Magyarul szól és ír az új pogányság,
egy akolról s egy pásztorról papol,
de erőszakra épült birodalma:
a már megízlelt moszkvai pokol.
Itt az előhad, a körülmetélt nép,
magyarul ír és magyarul beszél,
s elkövet mindent, hogy csak az ő vére,
s az ő felkentje lehessen vezér.
Óh, ez a nép rettentőbb a töröknél,
s a németnél, mert nem fegyverrel öl,
de önzésével elveszi a lelket,
a levegőt is más nemzet elől.
Szabad, egyenlő, testvér lett közöttünk,
száz év alatt sárkány hatalma nőtt,
legfőbb kincsünket: nyelvünket. lelkünket,
fogva tartja, mint egy rabszolganőt.
Törjük meg ezt a belső ellenséget,
ne hagyjuk egymást, szegény magyarok,
legyen köztünk igazság, béke, áldás,
s nem kell félnünk: akárhogy háborog,
akárhogy őrjöng a világ körülöttünk,
minden népnél erősebbek leszünk,
s akárki tör honunkra: a rákrontó
pokol hadain is erőt veszünk.
Ifjú népek előtt vezérlő csillag
lesz ami példánk, csak előre, fel,
lássunk s tegyünk meg mindent idejében,
amit az élet tőlünk követel. –
Majd jönnek ők még menekülve hozzánk,
szabadságért, békéért csakhamar,
akkor megtudják, hogy az Isten népe,
Jézus választott népe a magyar.
Zrínyi népe, Rákóczi, Kossuth népe
a magyar nép, a lovas, a nyilas,
s megépítjük azt a szent birodalmat,
melynek határán nem fog semmi vas, –
a birodalmat, melyben egyesülnek
Európa szabad nemzetei,
s mit a pokol tátongó, démoni
Magyarul írtak a török basák is,
magyarul írták: hitetlen kutyák,
s egy szép napon a németekhez álltak
a hajdúk és megrohanták Budát.
Inkább a német, inkább a keresztény,
inkább a császár, mint a padisah!
Bécs, mint Isztambul!… És veszett a kontyos,
körülmetélt, igazhitű basa…
Két sír között választott a magyarság.
Tündéri volt a török sírhalom,
de rothadás, örök halál sötétlett
a belsejében: önző hatalom,
örök háború, hódító hadjárat,
a dsingiszkáni kevély gondolat:
hogy egy ország legyen a földkerekség
és nyögjön a mozlim járom alatt…
Puszta sír volt a másik sír, a német,
de belsejében fény áradt, csodás:
reménysugár a Jézus öt sebéből,
mely azt súgta, hogy van feltámadás,
Isten országát ígérte, a békét,
a birodalmat, melyben egyesül
minden ország és nemzet, melyért Isten
egyfiát, Jézust adta kezesül.
Sír volt az is, a német sír, de benne
élt a magyar, rázta rabláncait,
egyenlőség, testvériség, szabadság
szavával vívta hősi harcait.
Százötven évig gyászolta Mohácsot,
Buda várát, húzta a rabigát,
újabb százötven év, s megrohamozta,
visszavette a némettől Budát.
Visszavette Budát, magyarrá tette
Budapestet, s ha nem indul a cár,
eltiporni a magyar szabadságot,
hol volna mostan a magyar határ?
Bécsnél talán! De békülnie kellett,
s ha csatáiban nagy volt a magyar.
békéiben nagyobb. Ma sem vérbosszút,
csak igazságos, szent békét akar…
Jó emlékezni mostan régiekről,
a hajdúkról, kik ama puszta sírt
választották, bár a török szultán írt,
s meg nem ijedni se jobbra, se balra,
keresni az utat előre, ki,
a magyar utat, ó és új pogányság,
a sír magát akárhogy kelleti.
Magyarul szól és ír az új pogányság,
egy akolról s egy pásztorról papol,
de erőszakra épült birodalma:
a már megízlelt moszkvai pokol.
Itt az előhad, a körülmetélt nép,
magyarul ír és magyarul beszél,
s elkövet mindent, hogy csak az ő vére,
s az ő felkentje lehessen vezér.
Óh, ez a nép rettentőbb a töröknél,
s a németnél, mert nem fegyverrel öl,
de önzésével elveszi a lelket,
a levegőt is más nemzet elől.
Szabad, egyenlő, testvér lett közöttünk,
száz év alatt sárkány hatalma nőtt,
legfőbb kincsünket: nyelvünket. lelkünket,
fogva tartja, mint egy rabszolganőt.
Törjük meg ezt a belső ellenséget,
ne hagyjuk egymást, szegény magyarok,
legyen köztünk igazság, béke, áldás,
s nem kell félnünk: akárhogy háborog,
akárhogy őrjöng a világ körülöttünk,
minden népnél erősebbek leszünk,
s akárki tör honunkra: a rákrontó
pokol hadain is erőt veszünk.
Ifjú népek előtt vezérlő csillag
lesz ami példánk, csak előre, fel,
lássunk s tegyünk meg mindent idejében,
amit az élet tőlünk követel. –
Majd jönnek ők még menekülve hozzánk,
szabadságért, békéért csakhamar,
akkor megtudják, hogy az Isten népe,
Jézus választott népe a magyar.
Zrínyi népe, Rákóczi, Kossuth népe
a magyar nép, a lovas, a nyilas,
s megépítjük azt a szent birodalmat,
melynek határán nem fog semmi vas, –
a birodalmat, melyben egyesülnek
Európa szabad nemzetei,
s mit a pokol tátongó, démoni
kapui sem tudnak megdönteni.