Kevés öröm a mi sorsunk,
Sok bánat a végzetünk.
Ködben, árnyban indulunk el
S gyakran el is tévedünk.
Fenn az égen nincsen csillag,
Előttünk nincs semmi jel –
De az Isten lát bennünket,
S ha lesújtott: fölemel.
Puszta tájon kétség üldöz,
Metsző szél szemünkbe vág
Megkínoz a keserűség,
Elgyötör a szomjúság.
Felsikoltunk, – néma minden,
Még csak visszhang sem felel –
De az Isten lát bennünket,
S ha lesújtott: fölemel.
Merre van a védő karja?
Nagy jósága merre van?
Csak bolygunk a puszta téren
S nyomunk elvész nyomtalan.
Sehol semmi! Leroskadunk
Lelkünk tört reményivel –
De az Isten lát bennünket,
S ha lesújtott: fölemel.
Célhoz értünk. Ím, előttünk
Csöndes révül egy sír áll,
Belebukunk s menthetetlen
Elföd az éj, a halál.
Ám az éjből, sírhomályból
Lelkünk fénylőn szárnyra kel –
Isten az, ki lehajol ránk
S szárnyaival fölemel.