Gúny és szitok süvöltöz körülöttem.
Mintha az önvád nem volna elég:
Hogy nem ölelhetem egy öleléssel
Az északi s a déli féltekét,
Hogy nem száríthatok fel minden könnyet,
És nem törölhetek le minden vért,
Hogy nem zenghetem végeszakadatlan
A véghetetlen nyomor énekét.
Azt kellene, azt kellene talán.
Csak azt, csak azt, csak azt a balladát.
De gúny és szitok süvöltöz köröttem,
Mert van még kék ég, hóvirágos ág,
S egy cinke, Isten örök proletárja
Máskép fújja magányos dallamát,
Mint a morajló, éhes tömegek.
S én a cinkével is énekelek.
Az énekemet ki szabhatja meg?
Én azt dalolok, amit akarok,
Vagyok, aki vagyok,
S tán akkor dalolok az emberért,
Amikor a cinkével dalolok.
És igenis: a csillagokkal is,
És igénis: a virágokkal is,
És minden kopott, ócska szerelemmel,
Ma is, ma is, ma is.
S mit tudjátok ti, hogy a dal hol áll meg,
Hol áll meg, hol áll meg, kit hogyan talál meg?
S nem nagyobb doktora-e a nyomornak,
Mint a balgán kuruzsló forradalmak?
Gúny és szitok süvöltöz körülöttem.
Éppen azért: vagyok, aki vagyok.
Költő vagyok.
Kié vagyok?
- Hiába nekem szegzett fegyverek -:
Először Istené,
Aztán önmagamé,
Aztán a tietek.