Reményik Sándor

„Elefántcsont torony" 1931-ben

Gúny és szitok süvöltöz körülöttem. Mintha az önvád nem volna elég: Hogy nem ölelhetem egy öleléssel Az északi s a déli féltekét, Hogy nem száríthatok fel minden könnyet, És nem törölhetek le minden vért, Hogy nem zenghetem végeszakadatlan A véghetetlen nyomor énekét. Azt kellene, azt kellene talán. Csak azt, csak azt, csak azt a balladát. De gúny és szitok süvöltöz köröttem, Mert van még kék ég, hóvirágos ág, S egy cinke, Isten örök proletárja Máskép fújja magányos dallamát, Mint a morajló, éhes tömegek. S én a cinkével is énekelek. Az énekemet ki szabhatja meg? Én azt dalolok, amit akarok, Vagyok, aki vagyok, S tán akkor dalolok az emberért, Amikor a cinkével dalolok. És igenis: a csillagokkal is, És igénis: a virágokkal is, És minden kopott, ócska szerelemmel, Ma is, ma is, ma is. S mit tudjátok ti, hogy a dal hol áll meg, Hol áll meg, hol áll meg, kit hogyan talál meg? S nem nagyobb doktora-e a nyomornak, Mint a balgán kuruzsló forradalmak? Gúny és szitok süvöltöz körülöttem. Éppen azért: vagyok, aki vagyok. Költő vagyok. Kié vagyok? - Hiába nekem szegzett fegyverek -: Először Istené, Aztán önmagamé, Aztán a tietek.