Egyszer nagyrégen sírtam... fáj az emlék:
Mikor az anyámat temették.
Azóta megtagadtam én a könnyet,
Nincs hitele e drága gyöngynek
Előttem, csak a tiszta gyermekarcon.
Megszánom, hogyha sír az asszony,
A férfi-könnyektől elfordulok.
Befelé sír, ha sír a férfi-bánat,
Ma temetnek egy jó barátot,
S hiába minden - nem bírok a könnyel:
A pilláimra megcsillanva tör fel,
S amig legördül a mély búbarázdán,
A vénségemet megalázván,
Elönt, megríkat, magával sodor.
Hajtja a szív, e megrongált motor.