(A Pesti Srácok emlékére).
Termékeny időből végleg kifutsz,
marasszon az, amellyel elűzni akarnak,
rettensd vissza hulltában a sziklát, öngörgető magyar Sziszifusz,
tartsd meg mozdíthatatlan alapnak,
mert benned bizonyosságot álmodik az Isten,
megébred, s ha látja, nincs, véli: sehol sincsen,
-ó, ez az Ararát-szegény
Isten-remény! –
Olyan kő ez, sorshoz csikorítva lobban,
és akkor lendíts elveszejtőidre gyehenna-tüzet,
olyan iramban ahogy a szíved dobban,
és viszolyogj attól, aki baljós tenyérrel kifizet.
Sátán és a Teremtő egy sima arcban igazul:
az Istent feleljed válaszul,
és azt is, a bűnhődésből már elég,
a Keresztfa is elüszkül, de hamuval győzi még,
csordulásig urnákba, fejünkre visszahullva
ki az, aki a velünk történtekért vezekelni mászna-csúszna?
Az Ige a testből kilépett,
sebünk elidegenítve a mások zsebévé mélyedt.
A fölfele is csak úgy, ha bitón?
S ha valaki fényességesen, méltón
mégis, csak azért is fölér,
mennylépő lábát lerángatni van kötél?
Hol az önérzet?
Régi torlaszokon, hej, de kivérzett:
betonszarkofágba aszalt a jövő,
és nincsen felszedni már utcakő?
Amelyről fölmagaslik egy-egy szabadság-suhanc,
lélekzet-neszük, mint mikor Te angyal, a csöndön átsuhansz:
romolhatatlanok, testük gondolatokból, s balzsamos illatokból épített,
roncsolhatatlan szépség, múlhatatlanabb, mint Szent Bernadett,
úgy terebélyülnek ki a sivár időből, mint az akácok,
a Pesti Srácok,
és hogy voltak, mindent megtelít, szétfeszít,
de nem úgy, miként az üresség, a lék széleit-!
A zsászlók petyhüdten darvadoznak, a glóriás lyukon át
hiába süvít, ritkán érezzük a megtisztulás huzatát,
magyarok, országon innen és túl lakók,
mér a temetők se hadrafoghatók?
Még a halottak napi sírok is elföldelhetetlen, kitüremkedő bűnök,
téli túlélésre vágyó, lánghegyű, gyertyatüskés sünök,
mert belül is eltemettétek
sorsát, játszótéri sírját a szabadság megannyi gyermekének,
már nem számít, hova úsztak a kis kopjafák:
egyszer a lelkiismerethiányt is karóba húzhatják,
világra se jöhetnek az új hősök, egy országmegtartó béke nagyjai,
foganásuk helyén mégis megeredt a jelszó? zabálj, fogyasztani!,
hiába szerelem, ima, hit, mely erősebb volt, mint akár
tíz orosz tankhadosztály.
Magyar Golgota a barikád ; fia,
legyőzött téged Krasznaja armija.
Ó, hogyan égtek azok a harckocsi-roncsok, de fáj máig,
hogy a zsírosarcú pecsenyesütők képe minduntalan felviláglik.
Vajon miért engeded,
elvegyék, meghamisítsák egyetlen megtartó ünneped?
Miért, hogy végre kiszabadulva,
vágtákra széles mezők helyett folyvást rebomobilba?
Miért, hogy nem pengethetsz napsugarak felhúrozta gitárt,
kezed mindig ökölben, karod sosem ölelésre kitárt?
Miért, hogy léted nem bevallható szent kaland, de börtönhipis,
örök motozás, mi kell, ne csak ébredj, hidd is,
maradt erő majd mozdulnak nemzedékek,
termékenyítő elszántsággal, mint a szántóföldi munkagépek?
Kétségeden emeljen felül a kondulásig megérlelt,
a legcsekélyebb, mégis tán a legnagyobb történelmi elégtételt
Nándorfehérvár óta meszehangzó,
vérünkkel felhizlalt, déli harangszó.