Tűrni, tűrni gyötrelem,
álarcul Jób-szelídséget kéne öltenem,
de nem, de nem,
a belenyugvás förtelem:
ragadjuk föl a Szent Jobbot,
dörömböljünk, repesszük szét a mennyboltot,
honnan ránk uszították a rothasztó özönvizet,
tudván, ez sacra nemzett népség, alázatosan fizet
s kihal nagyúrin, számára a büntetés
természetes, ahogy a disznóból öléskor kiáll a kés,
a pörzs-szagú ünnep ránk dől szennyel,
fonákjára fordul, s elnyel, elnyel,
az isten már megint messze néz, hová lát,
itt a magosság szakadékkal vemhes, nincs Ararát,
és holtan bukik le a galamb,
a többi lázbeszéd, félrevert harang,
el idáig soha nem jutott zöld gally,
csak meddő ganaj…
s a bárkán, noha nincs, hazányi lyuk a lék,
Értől az ócsánig suhanni meg nem történt emlék,
nincsenek szavak, csak Agresszív savak
és Jónásért rimánkodó, agonizáló halak,
nem szaporíthatja őket már az isten Fia,
a halott vetési varjú szárnya kettétepett Biblia.
Szívünkből ered a Tisza, megelőz és utolér,
Kárpát-vonulatos koszorúér,
s ahogy a szívünk dobban,
ügy lüktet a forrás a Máramarosi havasokban,
s ha egy vérrög sziklaként leszakad,
magvaváló szilva-szívünk meghasad.
A legmagyarabb folyó, melyet a legnagyobb magyar regulázott,
görgetvén áldást és megfoganó átkot,
szétárad a lelket is begyökérző hajszálerekben,
ördögnyála-mérgektől keverten,
s káromkodás-rontotta, rekedt torokkal suttogok: fáj nagyon,
hallja József Attila és minden elevenek, nagyon fáj Trianon,
s működő pokolbugyor, dől a szörnyű tajték, kicsap,
ami marad, csíraölő iszap,
nem szökkent gabonát,
nem hímez rétet,
mert döglesztő sár,
melyből halotti maszkot éget,
miközben járványt nevel a napsugár,
noha aranyporlasztó derűvel villan,
nyomában pusztulás és kín van:
sírkő az a márványkő, mely a nép ajkán dallá lett,
a Tisza méhében már csak Attila király koporsója az élet,
a megmarasztó konokság
s a vak bizalom, Árpád vére tovább nem fajul-:
a tájon átleng egy homokzsák,
mint az ingasúly.