A FIÚ
Mg fel-felugatnak a gépfegyverek,
hangjuktól az álom burka megreped,
kint, ha zörg a szélzilálta pléheresz,
jól tudom már, nem angyalszárny neszez.
surrog halálvemhű ólombogyó-raj,
és torokgyíkos gyermeki torokkal,
a hajnal sebnedvétől nyákos gallyak
között hörögve gyászolnak a varjak,
s én riadt anyámat aggódva kérdem:
eltalálták a Kisjézust az égben?
(Talányos válaszát: már igen s még nem”,
harminchárom évig tart, míg megértem.)
S a kívánság-levél, amit az este
az ablakba kitettem szívrepesve?
Félve keresem, hál’ Istennek, nincs már ott,
üres a bekartonozott ablaktok,
hogy itt járt Ő, lényével mégis teli,
nem halt meg mégsem, minden ezt híreli,
eltűnt a lista, s megleltem hitemet,
langy-lágynak érzem a zúzos hideget,
s örökléttel kacér a kétes béke:
züllött cipő elsőnapos fényessége.
AZ ATYA
S a kopott délelőtt ragyogni rákezd,
hogy apám az udvaron tüzet gerjeszt,
még nem idős, csak percei öregek,
harctérről hazaírt levélkötegek
levendulaszaggal hullnak a lángba,
s élő emlék-inda : szalag ég rángva,
nézi anyám, mint életét, meredten,
két szó még felizzik: „Drága, egyetlen…”,
a többi pernye-gyász, a füst megreked,
általa tartósodik a rettenet,
mert pufajkásan, bestiális csapat
csörtet bosszúra ajzva a kert alatt,
hetykén-gyávák, de merész a géppisztolyuk,
jaj, Magyarország újra fekete lyuk,
engem is őröl malomkő-félelem:
mi lesz, ha Jézuskához írt levelem
a többihez került s falánkan rágja
már rég a kis meghitt családi máglya?
(S lőn világosság: tőlem mindent elvesz
a történelem, és dús semmivé lesz.)
A SZENTLÉLEK
Harmadnap a csöngettyű felcsilingel,
s én, megbirkózva a dacos kilinccsel
berontok, vár csillagszórós áhítat,
s a fenyőfa zöld kegyelme átitat,
apa és anya egymás mellett állnak,
és egyetlen örömmé összefájnak,
anyám karján gőgicsél a kishúgom,
csitt!, szólok és az öcsém bokán rúgom,
mennyből az angyal ránk teríti szárnyát,
gyertyafény éli föl a lét nagy árnyát,
s boldog bizsergés támad orrom táján:
túl a szoba magasztos aromáján,
mellemet horzsolva, hogy szívem megreng,
mámorítóan karcos bőrszag terjeng,
édes sejtés: a fa alá pillantok,
lélegző, Nap-üde gömb megcsillan ott,
egy igazi foci! – becézve tapintja
kezem s bennem döng az emlék: amint a
távoli tankágyú ütemre böffen,
labdám döndülve a plafonig szökken.