Nem szajha idő, meggyalázott óra
vemhe, midőn ujjong parancsszóra
nép s ütemre önistenül a zsarnok,
s az ocsmány szolgahad: sok gnóm akarnok,
lestrapált eszmén repedezik a lakk
és bár hódolva üdvrivalg a klakk,
hiába hangos, vezénylett-ütemes,
kong a vastaps, mert belül üreges,
magja nincs, meddő, csinnadrattás látszat,
igaz tapson a kozmosz is áthat,
a nagy egészből töredékül maradt,
tudással-csurig pihe-pillanat:
elillant Isten nyomába gyűlt szikrán
éled s kigyúl az eszméletlen-villám,
homlokba falazott űrön, szíven át,
izzó ostora cikkan, ide vág
s elsajdulván a kezekig önfeledt
mámorba hajszolt hány és hány tenyeret,
mely tomboló orkánná összecsattan,
láz és lázadás lelkesülnek abban,
büszkeség és fennkölt alázat, csudás
nyűgözet s távlatos felocsúdás,
Tedeum és hit, hogy nem minden hamis,
nemcsak gonoszoknak áll piramis,
szellem és ösztön eredendő voksa,
bevallt szervezkedés idusokra –
mocskos zugolyokba tör a szilaj
tisztító, örömenergiás vihar,
szabaddá hevítő lélek-iram,
egy lény a tömeg, egy akarata van,
ím, a legősjogúbban emberi
ritus mikor tenyerét összeveri
egy szívütemre tüntetők hada:
ez a bitón megfáradt, láncolt halott,
de újra életre táncoltatott
igazság feltámadás-pillanata.