(Köszöntő a Fregatt megnyitásának 10. évfordulójára)
Ezerkilencszáznyolcvanöt. Az évben,
lakandt iramú évében az Úrnak,
amidőn a diktatúrák ledéren,
keményből rendre puhává konyultak,
s lett sült galamb státusa rögi nyúlnak,
viking-merszű komák elhatározták,
noha egy merő zátony Magyarország,
mégis kell egy Fregatt, britis-módi pub,
fényes mintát. magyar ködbe hazahozták:
boldog lehet, ki e hajón gályarab.
Tízéves, de nem tűnik kiskorúnak.
Ámbátor nincs tengerünk, van Fregattunk,
teljes gőzzel üzent hadat a búnak,
s bárhogy háborog az élet alattunk,
Bacchus kapitányhoz hűek maradtunk,
éltesse a sok, poklon-aszalt torok,
angyali nesz: az ital lebugyborog,
s fölkúszik kedvünk, mint a juliskabab,
árbocmagosba röpítnek mámorok,
boldog lehet, ki e hajó gályarab.
Történelmi viharok gyötrette táj,
sors itt nagyot tenni nehezen ereszt,
de nem adjuk fel, mert hajózni muszáj,
létparancs a navigare necesse est:
menni, maradni egyként súlyos kereszt,
a szél össze-vissza fúj, s nem is passzát,
akarjuk erői vásznunk dagasszák,
az élet a bátrak kalandja marad,
ne tűrjük hajónk horgonyon marasszák,
csak elszánt lehet, aki itt gályarab.
Ajánlás
Herceg, manőverezünk hát Kharübdisz
és Szkülla közt szüntelen, s biztos alap
tudni: Fregattunk védett öbölbe visz,
ahol sör, bor, pálinka el nem apad,
s amikor üdvlövésként palack durran,
magyar ábránd gomolyog elő onnan:
de nemcsak délibábzunk öncsalón,
tetté érő nagy gondolat is fakad,
Herceg, hidd el, nincs ember olyan szabad,
mint ki gályarab a Fregatt hajóban.