A keményített fehér főkötő
A homlokukra szorosan símul,
Széles pántja finom kis hegybe nő,
S feljebb mintegy sisakká tornyosul.
Krisztus fegyverzetében járnak ők,
Az Irgalmasság önkéntesei:
Olajgondozó szűzek, mécsvivők.
A sisak sejteni sem engedi:
Alatta hajuk szőke, barna-e,
S olyan kevéssé kíváncsi reá
Az Isten rájuk bízott betege.
A fehér köpeny fölé csak kihajlik
Egy keskeny csík, egy kis darabka ég:
A formaruha gallérkája kék,
Szelíd világoskék,
Mint nyári délelőtt
A folttalan, sugaras messzeség.
S olyan derűsek ők,
Mindíg-vidámak ők,
Mint az a fényes, tiszta nyári ég.
Csak akkor ül a szemük alá árnyék,
Ha egy-egy beteg bús, reménytelen,
És itt, valamely kórházi szobában,
Tiszta fehér szobában
Örökre elpihen.
S nincs több ily ápoló,
Ilyen odaadó,
Mint e Krisztus sisakját viselők,
Derült szűzek,
Örökké virrasztók és mécsvivők.
S életáldozatuknak nincs jutalma más,
Csak az, hogy egyre hallják a vigaszt:
"A nyomorultak közül aki eggyel jót tesz,
Mondom néktek:
Énvelem tette azt."