Sokáig azt hittem: tartani kell!
A holnapot, a munkát, a kenyeret,
s mindazt, amit még az élet,
talán tartozik megadni nekem.
Tartottam hát a vállamat mereven.
egyre közelebb a fejemhez,
és a két vállam között görcsösen,
szorítottam a bizonytalan kimenetelt.
De egyszer csak ráeszméltem.
És valamit szívvel megértettem,
hogy a két vállamat leengedve,
csökken a nehéz lelki terhem.
Megfordulni, de nem elfordulni,
inkább másfelé figyelni,
Elengedni, és hittel bízni:
mindent az Úr kezébe tenni.
Hétköznapi metanoia?
Igen. Ez az igazi csoda,
a szorítást tudatosan lazítva
testem-lelkem újra lett hangolva.
Megvan, amit megtehettem,
Amit megtehetek, megteszem.
De ami nem az én kezemben van,
azt nem szorítom a markomban.
Metanoia? Megfordulni?
Görcs helyett reménnyel bízni?
a „nekem kell megoldanom” világából,
oda, hol nem minden az én dolgom?
Uram, nem azt kérem Tőled, hogy
ne legyen több nyomasztó gond,
Taníts, hogy el tudjak tőle határolódni,
a feladatot és a terhet megkülönböztetni.
A feladatot hadd végezzem el.
A terhet hadd tegyem le.
mert talán a test is akkor érti meg
azt, amit a lélek már régen sejt:
Hogy nem kell mindig védekeznie!
„Tartsd! Ne engedd! Oldd meg!”
Semmit sem érek el ezzel a görccsel,
Csak a feszültség nő a testemben.
Elengedés, hít, remény és szeretet.
Ez talán a legszentebb művészet.
nem eldobni azt, ami fontos,
hanem abbahagyni, mert igy okos.
Tenni, amikor rajtam a sor.
Várni, amikor más van soron.
És amikor már egyik sem az enyém,
csendesen kimondani, hittel:
Uram, most Te következel!
A vállam lassan visszatalál a helyére.
Talán így kezdődik a lelki béke.