Emlékszel még az útra? – Csillón surrant a Nyárád,
Pazar tavaszutó, aléltas délután.
Kocsink elébe rázta hajlékony, ifjú szárát
Sok hamvaskék vetés, a táncos szél után.
Már alkony fújt a napra gyöngyfényű enyhe párát,
A leheletnyi hegylánc az éggel egybefolyt,
Oly halkan szállt a sok szó, oly csillón, mint a Nyárád,
Hogy szinte láttam őket, mint tünde lepkebolyt.
S amint velünk repül, kocsink fölébe rajzva,
Kápráztat, részegít, tánctótágast csinál…
De mitse szóltam én. A tavasztarka rajzba
Ájult boldog szemem a rét csodáinál.
Villant a margaréta, kéklett ezernyi csengő,
Lazac-szín nyári paplant húzott a baltacin,
Aztán kakukkfűszőnyeg, parlagirózsakendő…
Kezem olykor kinyúlt, esdőn, bohó csacsin.
Oly pipacsok, óh pézsmák, óh habvirágú selymek,
Oh hacacáré pompa, ha mind együtt szorong –
Olykor csak fölkacagtam, mint angyalt látó gyermek,
S nem képzelhette senki: miért vagyok bolond…
Egy álmodás kísértett, beh jó is volna egyszer
– Mikor az Isten szeme suhan az égre fent –
Pacsirta égi kedvvel, friss harmattiszta testtel
Átbolygani vele a világvégtelent…
Egyetlen szót se váltni. Neveket nem keresni
Szívünk titokterhének, melyre nincs földi jel,
S mint angyalok, csupán Isten előtt repesni,
És nem kívánni többet Istentől semmivel –
– A világon keresztül árnyak feküdtek lassan,
Hátunk mögött felébredt s kikelt a leske hold –
Én két szemem behunytam, hogy szebben álmodhassam:
Egyszerre tejben úszó, ezüstös este volt.
Mint bolydult tűzrakásból csillagrajt hány a szikra:
Fiatal szívetek úgy szórta már a szót,
Láttam: mint tűzijáték száll fel ringó kocsinkra –
Mosolygtam, bólogattam s ajkam nem válaszolt.
Egy álmodás kísértett: egyszer, egyetlenegyszer –
És harsány kedvetek: kacagás, tréfa, pátosz,
Csak annyi volt nekem, mint távoli orkeszter
A szívem játszta színhez, szép álomorgiához.