Ki soká nem borul emberi vállra, Ahhoz a fák egyszer közelhajolnak. Ki soká nem figyel emberi szájra, Ahhoz egyszer a falevelek szólnak. Ki soká nem örvend az emberekkel, Egyszer a kertben, harmatkora reggel Megérti, mit csíznek a csíz üzenget, S mit a szél ujja az ágon kipenget. Ki soká nem olvas emberi könyvet, Az megtanulja, mit a felhők írnak. Ki soká nem lát egy emberi könnyet, Azért az esők patakokat sírnak. Ki földi csókot immár sose kóstol, Arra az ég lehajlik csillagostól, S megérzi egyszer, hogy az Isten szája Csókol a napban le reája.