Csarnokaid most zúgnak, mint a méhes.
Eléd járul a testi-lelki éhes.
Mind, mind, ki magát irgalmadba szánta.
– Hídfőre így gyűl poklos, béna, sánta. –
Van, ki anyagot koldul: vackot, étket.
Más bocsánatra tart fekete vétket,
Vagy kicsikarna tőled csudatételt:
Törvényeid alól pártos kivételt.
Más ismét: kincset hord színed elébe,
Áldozni kész… de mindent csak cserébe.
… S e csúszó-mászó földi nyomorultak
Házadba, Uram, mégis benyomultak.
Mert akik hozzád útra kerekednek:
Határaidba mind elverekednek,
S bár helyük ott van pitvarodban, hátul:
Hol vagyok én e koldusok hadátul?
Este, ha már lecsendesült a házam,
Úgy kellene, magam hogy megalázzam,
S a hitvány rongyot mind ledobjam Érted,
Mely földivé avat s a földön éltet;
Ahogy kötést szegényeid letépnek
Sebükről, amikor Elédbe lépnek.
De lelkemről a gond spanyolcsizmáit,
– Pőrén mutatva serkentő imáit –
Ledobni nem tudom s fel nem hasítnám
Fegyelmemet, amely páncélt borít rám,
Sem vasperecét földi robotomnak
Nem rázza le csuklóm szemétbe, lomnak.
Ó, annyi kéreg rajtam, annyi kéreg,
Alattuk régen szárnytalan a lélek,
És állig vértben nappal s éjsetétben
Nem érted élek örök készenlétben,
Világomnak járomba tört igása:
Nem dolgaidban vagyok hősi strázsa!
… Már voltam ilyen rossz-gyermek koromban,
Mikor napestig túrtam a porondban,
S ima nélkül aludtam el ruhástól.
De ölbe vett szülém: bárányt a pásztor;
Elmocskolt köntösöm levonta mindet,
S adott reám kis angyalinget. –
Én Istenem, nincs már, ki így szeressen,
Hogy szennyben, restül is csak megkeressen,
De még Te küldhetsz angyalokból egyet,
Hogy gúzsbantartó rabruhám leszedjed,
S fürösztő balzsamoddal átitva
Tisztába válts, fehér-bő áhítatba,
S indítsd, zarándokul, a fényruhában
Te országod tejútjain a lábam. –
S ha nincs erőm: elsőid közt beérni,
Se érdemem, szentélyeidbe férni,
Elég nekem: kolduslelkek sorában,
Vízhordóként Uramnak táborában – –
És mert kegyelmed, – gyógyír mindenekre, –
Gyarló imákra is mézül pereg le:
Tanuljak tőlük bár, esetteidtől,
Kik együgyűn ha szólnak is, de hitből,
S így tanuságot Rólad téve mégis
Mozdul hitükre nem a hegy, az ég is.
S míg bent a dicsők élen énekelnek:
Kint selypítőkkel gyakorolva nyelved
Tégy szájjá, hogy Meghallgatómra válhass,
Szólaltass meg, hogy vélem szóba állhass.
Hozzád jól és egyre jobban,
Megérezzem, hogy szíved visszadobban.
Csak erre kérlek Téged, semmi másra:
Taníts engem hívőn-imádkozásra,
S üzenj nekem mennybéli üzenettel,
S parancsolj vélem, mostanig sikettel.