És újra láttam régi halk szobámat —
Az ablakok mögött a régi bánat.
Terülni hívtak régi renyhe székek:
Hallottam szárnycsapását húnyt meséknek.
Az ágy az árnyban lassan fölfehérlett:
Szívembe szólt a régi álomélet ...
Vállamra hullt a nehezült folyondár,
És meghajoltam én a régi gondnál.
Rá könnybesápadt mind a régi álom,
És rámszakadt a mea-culpa járom —
.. Aranyt a régi lámpa selyme hintett,
A régi Krisztus akkor rám tekintett.
Rámnézett hosszan, mégse szemrehányón,
S kigyúlt az áhítat a régi lányon.
— Óh Krisztusom, te láttad annyi évem,
Előtted sírni nem köt semmi szégyen.
Tekinteted szelíd búval jelenti:
Hogy jól tudod, mit nem fog tudni senki.
Hogy füled hallott, szemed mindent látott,
S hogy szíved nekem régen megbocsátott.