— Sándor emlékének —
Hatévesen már prédikált,
— Anyánk köténye a palást —
Tízévesen sárból kigyúrta
Az ezredéves kiállítást.
Tizenkét éviben regényt írt,
Beszélőgépet komponált,
Volt aztán képíró, vegyész,
Tudós, ki új nyelvet csinált .. .
Tanított, iskolát nyitott,
Drámát írt, s játszta jómaga,
Scját nótáit muzsikálta,
Hogy jött a vágyak korszaka.
Petőfit adta serdülőn,
S fejébe szállt mártír Kossuth,
Zöld diáktüntetéseken
Bősz sarkától nyögött az út ...
És énekelt és szónokolt,
És izzadott és fabrikált —
Hittük: a bíborlobogóval
Várja az életbarrikád ...
— Én csak bubáztam, néha sírtam —
S a sors, a vak kockavető
Félszeg vakot-hatot vetett,
ölemből a bubát kiverte,
S szememből a lánykönnyeket.
Riadót rikkantott reám,
A barrikádra taszigált,
Befogta harci szekerembe
A pirosszárnyú paripát,
S a lobogót, a lobogót e
Babusgató kezembe nyomta:
— „Előre, leg-előre, hé!"
Kajánul és kacagva mondta,
— „Neked vihart, csengő csatát,
Mely glóriáz és összevérez ... ’
Neki csak egy fehér cseresznyefát,
Fejfául elcsuklott fejéhez."