Áll még a templom megszürkült falával,
Szép karcsú tornyán megfakult cserép.
Ilyennek láttam őt egy élten átal,
Öreg volt, vén volt; szürke volt, de szép.
Kötötte épült sok-sok ház, mióta
Áll a vén templom, kicsik és nagyok.
Épült, pusztult, ki tudja, hány azóta,
Oh, hány, amely még nyomot sem hagyott!
De ő megállott és megáll szilárdan,
Meg nem remeg, ég, föld rendülne bár,
Magát a nép érezte sziklavárban,
Ha mifelénk dúlt török és tatár.
Kik építék, már régen porladoznak,
De a munkájuk mestermunka ám,
A cifra házak, lám, hogy omladoznak,
Pedig egy éve sem állnak talán.
Áll még a templom, megvan szürkesége,
Szép, karcsú tornyán megfakult cserép…
De még egy-két nap s aztán vége, vége!
– Az állványokat immár fölverék.
A régi, kedves, megfakult cserépnek
Helyét csillogó bádog veszi át,
Mi szép volt rajta, haj, mindent letépnek,
S újra mázolják szürke, szép falát.
Csillog, ragyog majd cifra köntösében,
Eltűnik, el, a tisztes szürkeség!
Így változott meg, így, a nép is épen,
Cifrálkodáson járatja eszét.
Idők múltával cifra lett a nép is,
Templomba csak ruhát mutatni jár,
Nem kell neki az egyszerű, a régis,
Erkölcse romlik, a kedve sivár…
Oh, vén templom te, megszürkült faladdal,
Karcsú tornyodról hull már a cserép…
Bús zirrenése a szívembe vagdal…
Csillogni fogsz, ám nem leszel te szép!