Hajdan limest építettek a rómaiak, vad
germán, frank had elől védeni otthonukat.
Árok, sánc, majd őrtorony épült, kőfala széles
védelem és hadiút, s élt nyugalomban a nép.
Most, hogy ránk nehezül ez a járvány, s zár a lakásba
– négy fala lett a határ – mit mutat itt a tükör?
Luxusban tobzódva a vírus épp ugyanúgy öl,
nem számít, ki az úr, s lét peremén ki szegény,
utcapadon vén kéregető, rút koldusi rongyban,
vagy sztár, bandavezér, s halhat a hercegi sarj,
nem ment meg sem a dollárhegy, sem a sok profi orvos,
mert iszonyú ez a kór, fulladozik a tüdő…
Széthúztál, te világ, hát most már itt van az egység,
mind reszket, aki él – kit mikor ér el a kín.
Nézd, a határok a járvány mentén sorra lezárnak,
dermedt rettenetünk hirtelen úgy szigetel…
Így limesünkké vált ez a vírus, védvonalunkká,
frissül a lélek, a szív, s újra velünk a család!
Ám ha figyeljük, mit tanulunk most ettől a kórtól,
– tán megvédenek így zárt, meleg otthonaink –
Nézd csak, a lég már tisztul, a víz is, fut tova szennyük,
nem száguld kocsisor – dekkol a sok repülő,
Afrika-szerte a harc is elült, mind csöndes az utca –
néma a fegyvere már – retteg a gyilkosa is…
Mind a világban szűkül a tér, de kitágul a lélek,
Ember, por s hamu léssz, most születik a hited!
Visszamerülvén mélyre, magunkba: hogy megalázott –
mégis e vírus a jel: tisztul az emberiség!