Csak félig alszom. Nyoszolyám felett csüng
Az Istenanya halvány, szűzi képe.
Most rávetődik lámpám megtört fénye:
Kezei szépen össze vannak téve,
Szelíd szemének árnyas, nagy pillája
Álomszerűleg áhítatra zárva.
Az arc, a homlok... oh! nem! egész lénye,
Mint hogyha földöntúli tűztől égne,
S mennyei hevülésektől ragyogna:
Lángol s szobámat glóriába vonja.
A fény csak hull, hull forró homlokomra,
Sugara ingva-rengve széjjelárad
S a mindent elözönlő éjszakának
Bús árnyaival elfoly, elhalad...
Valami titkos, csodás hangulat,
Félálom kéje, lassú láz fájdalma,
Megtérő emlék édes, mély bánatja,
Üdv, mely a lelket egészen áthatja -
Borít el... szárnyaival meg-meglebben
S von mind magasbra, mind messzebb, fölebb:
Igen! hinnem kell, - érzem, hogy szívemben
Ismét a régi álmok fénylenek!
Tekintetem, mint egykor, réges-régen,
Áhítva csüng a bűvös jelenésen,
Az imádkozó, szelíd Márián, -
És míg a perc varázsa tart, míg nézem:
Lágy harangszótól csendül meg szobám.
Eltévedt, halk tavaszfuvalmak hozzák
Ama lágy hangot erre, hosszan sírva,
S én félig ébren, félig alva, - mintha
Falumnak harangjait hallanám...
Emlékezem - nem álmodom,
A könnyek végigfutnak arcomon!
Tavasz, gyermekkor, elveszett mennyország,
Mind, mind megtérnek ama hangokon,
Beszélnek, újra játszanak velem -
S egyszerre öntudatlan-édesen
Ajkamra száll az elfeledt ima
Csöndes zenéje: "Ave Mária..."