A nagykőrösi magyar éjszakában
Így bandukoltál akkor, mint ma én,
Rossz csillagok jártak szegény hazádra
S te voltál itt a biztos, méla fény.
Elnézem a szobát, hol gyertya mellett
A balladák és penzumok között
Éltél szelíden az emlékezetnek,
Siratva egy elzúgott üstököst.
Magyar magány ez, alacsony gerendák,
De kinn az éjben véges végtelen
Titkával az alföldi menny dereng ránk
S a kútgém darvadozik az egen.
Ó mennyi kútgém, kék magasba lengő
S bús mélybe néző, példázód neked,
Ki a borús jelenben víg jövendő
Hitével mondtál örök éneket.
Lábad nyomába lépek elmerengve
A magyar éjben, ahogy ballagok
S lenéznek rám bíztatva, messze, messze,
Kik téged láttak itt, a csillagok.